A művészet jó - Yusol

Cím: A művészet jó
Páros: Yusol (Yuta/Hansol – NCT/SM Rookies)
Műfaj: slice of life


A művészet jó

Ha Nakamoto Yuta valamelyik barátját megkérték volna, hogy mondjon három dolgot, ami eszébe jut a fiúról, valószínűleg a következő dolgok szerepeltek volna a listán: 1. foci, 2. szarkazmus, 3. igazi férfi.
Foci, mert egészen kiskora óta rajongott ezért a sportért, és ennek megfelelően játszotta is a mai napig. Bár nem készült hivatásos élsportolónak, mégis oly lelkesedéssel űzte ezt a szenvedélyét, hogy végzős évére az egyetemi futballcsapat kapitányává nőtte ki magát, amire roppant büszke is volt. Ennek köszönhetően kampusz-szerte igencsak népszerű srác volt, szinte mindenki ismerte a Nakamoto Yuta nevet, mert amellett, hogy igencsak jóképű volt, a focinak hála olyan testre tett szert az évek során, amit jóformán csak irigyelni lehetett. Emellett volt még egy fegyvere, amely mindig hatásos volt, és amit az emberek csak úgy emlegettek, „healing smile”. A fiú könnyedén vette le lábáról az embereket mosolyának pusztán egyszeri megvillantásával, mintha különös varázserővel bírna.
Szarkazmus, mert Yuta több volt, mint csupán egy vonzó test és szép arc; személyisége volt, méghozzá erős, amit azok tudtak csak igazán, akik a legjobban ismerték – vagyis a családja és a közeli barátai. A fiú segítőkész volt, hűséges barát és jó hallgatóság, olyan ember, aki mindig kiállt a számára fontosak mellett a bajban, és a maga módján támogatta őket. Ám emellé kissé heves vérmérséklet és kendőzetlen őszinteség társult, ez utóbbi pedig legtöbbször a szarkasztikus kis megjegyzéseiben nyilvánult meg. És ki lett volna a legjobb célpont, ha nem a drága barátai, akiket előszeretettel piszkált minden egyes adódó alkalommal. A dolog azonban kölcsönös volt, Yuta ugyanúgy megkapta a maga adagját tőlük, és sosem volt sértődés belőle, mivel mind élvezték egymás vérét szívni.
Végül pedig igazi férfi, mert a fiú egyetlen napot sem bírt ki anélkül, hogy ne hangoztassa, mennyire férfias jelenség is ő. Valójában egy idő után már csak azért csinálta, mert örömét lelte benne, hogy Taeyongot ezzel némiképp idegesíti. Na, meg persze azért, mert nem ártott időről-időre emlékeztetni a környezetét, hogy ő, kérlek szépen, igazi férfi, kéretik nem elfelejteni.
Ő azonban a gyakori fociedzések és a különböző beadandó dolgozatai miatt tökéletesen elfelejtette, hogy pontosan ma este lesz az a kiállítás, ahol Ten képeit is kiállítják. Ten a lakótársa, Johnny barátja volt, aki egyszerre végezte a képzőművészeti és a tánc szakot, miután Bangkokból Szöulba költözött. Johnny az ideje nagy részét vele töltötte, amit Yuta bizonyos mértékben meg is tudott érteni, mert a thai fiú nem mindennapi jelenség volt. A két barátja néha azonban már az agyára tudott menni a szégyentelen flörtölésükkel, ami szinte vég nélkül folyt köztük. Mégsem jártak együtt, legalábbis elviekben nem, de valójában sosem lehetett tudni, hogy pontosan mi is folyik köztük. Nem mintha Yuta annyira szomjazta volna a kapcsolatuk legapróbb részleteit. Uh, köszönte szépen, nem.
Mindenesetre péntek este volt, és ő Johnnynak köszönhetően egy művészeti galériában kötött ki, körülvéve rengeteg olyan képpel, amiknek a nagy részéről azt se tudta megállapítani, hogy épp mit akar ábrázolni. Nem pont így képzelte el az estét. Yutát a legnagyobb jóindulattal se lehetett volna művészléleknek nevezni, így többnyire csak udvarias arccal próbált nézelődni és elkerülni minden egyes olyan szituációt, amiben esetleg a véleményét kérhették egy adott műről. A galéria termét, amiben a kiállítást rendezték, az egyetem bérelte ki, hogy a képzőművész hallgatók itt állíthassák ki féléves munkáikat. Először Ten képeit nézték meg, amelyek tényleg lenyűgözőek voltak – Yuta látta már pár képét korábban is, és még neki is elállt tőlük néha a szava, pedig őt aztán nehéz volt elhallgattatni.
Ahogy kell, gratulált a fiúnak, de aztán nem bírta már tovább nézni Johnny bárgyún vigyorgó képét, aki szívecskékkel a szemében rajongta körül a művészfiút, így inkább továbbsétált a galéria egy másik részébe. Egy távolabbi sarokban kötött ki, ahol alig lézengtek emberek. Szórakozottan pillantott az itt kiállított művekre, de a szemöldöke nyomban felszaladt a látványra. A képeken más szín se volt, csupán haragos vörös, monoton szürke és lehangoló, magába szippantó fekete, amitől iszonyú nyomasztó élmény volt akár csak rájuk is nézni. Az élményt csak néhol enyhítették az itt-ott felbukkanó fehér foltok, egy cseppnyi fellélegzést jelentve. Kivehető formák nemigen voltak, az egyik helyen éles vonalakkal határolt alakzatok, a másikon elmosódott, homályos pacák, amitől az egész egy hatalmas zűrzavarnak tűnt. Yuta értetlenül bámult a meglehetősen furcsa képekre.
- Hát ezek nagyon rondák – szaladt ki a száján félhangosan, de a lehető legőszintébben.
- Köszönöm – szólalt meg ekkor mellette valaki, mire Yuta csaknem kiugrott a bőréből, annyira megijedt. Nem vette észre, hogy nincs egyedül, s ahogy oldalra kapta a fejét, egy magas, vékony, maga korabeli fiút pillantott meg. Szemei kitágultak a rémülettől, ahogy lassan felfogta, mit mondott a másik.
- Öh… izé – kezdte bizonytalanul, egyre jobban zavarba jőve a másik tekintetétől, aki halálos nyugalommal nézte őt. – Tessék?
- Köszönöm – ismételte a fiú, ajkain halvány mosoly játszadozott, mint aki visszafogott módon, de élvezi a történéseket. – Hiszen a képeimet véleményezted, nem? Illik ezt is megköszönni, még ha negatív is a kritika.
Yuta arcára ráfagyott a döbbenet, testét meleg öntötte el a szégyenkezés miatt, hogy az alkotója füle hallatára nagyon rondázta le a képeket. De ha egyszer rondák voltak! És különben is, honnan tudhatta volna, hogy így mellé lopózik a srác… Zavart köhintéssel kapta oldalra fejét, és azon törte az agyát, hogy miként is vágja ki magát ebből a helyzetből. Nem mert oldalra pislantani, de érezte, hogy a másik még mindig mellette áll, méghozzá csendben, ami rettentően frusztrálni kezdte. Szemeivel a falat vizslatta, ahol ekkor meglátott egy kis táblát: Ji Hansol, negyedéves képzőművész hallgató féléves munkái.
- T-Te vagy… Ji… Hansol? – kérdezte kissé dadogva Yuta.
- Én – jött a megerősítés oldalról.
Huh.
- Izé… tudod, nem úgy értettem, amit mondtam… én csak… szóval… - kezdett mentegetőzni, de hiába.
- Ugyan, ne magyarázkodj – intette le a másik lazán. – Nem veszem magamra, ha valakinek nem tetszenek a képeim. A művészeknek számolniuk kell vele, hogy nem felelhetnek meg mindenki ízlésének. – Hirtelen bűbájos mosolyt vetett Yutára, aki megütközve nézett rá.
Most gúnyolódik vele a másik? Vagy komolyan mondja? Nagyon furcsa volt ez a srác, és Yuta nem tudta eldönteni, hogy mit gondoljon róla.
- Oké… - motyogta az orra alá, és már le akart volna lépni, amikor a másik újra megszólalt.
- És téged hogy hívnak?
A kérdés meglepte Yutát és elérte, hogy végre ránézzen a másikra, aki őszinte érdeklődéssel a szemeiben pillantott vissza rá. A magasabb srác – Ji Hansol – tényleg nem tudja, ki ő?
- Tényleg nem tudod? – kérdezett vissza anélkül, hogy átgondolná, mit is beszél. Ji Hansol felvonta a szemöldökét.
- Tényleg. Miért, kéne?
- Nem arról van szó… - vonogatta a vállát Yuta –, csak őszintén szólva, már jó ideje nem találkoztam olyannal ezen az egyetemen, aki ne tudta volna, ki vagyok.
Hansol szemöldöke még magasabbra szaladt a homlokán.
- Miért, ki vagy te? Esetleg valami híresség? Egy olyan idol valami fiúcsapatban?
Yuta minden pillanattal egyre inkább elképedt a fiún. Fogalma sem volt, a másik miből gondolta ezt, az is lehet, hogy csak viccelődött – sőt, elég valószínű.
- Nem vagyok idol.
- Akkor ki vagy? – kíváncsiskodott Hansol.
- Nakamoto Yuta – mondta meg végül a nevét a fiú, hátha így majd ráismer a másik, de nem – a magasabbik arcán továbbra sem látta felismerés jelét. – Az egyetemi focicsapat kapitánya vagyok.
- Ááá… Értem.
A hangja hirtelen megváltozása nem kifejezetten tetszett Yutának. Úgy hangzott ez a rövid kis szócska a szájából, mintha nem túl kedvező véleménye lenne a fociról, vagy a csapatról, vagy a kettőről egyszerre. Yuta szemei összeszűkültek, ahogy Hansol elfordította róla tekintetét, és nem szólt többet, mint aki ezt megtudva nem kívánja tovább folytatni a társalgást. Nem volt nyíltan udvariatlan, de a másik mégse erre a válaszra számított; bárhova ment, az emberek szerették, mert a kapitánysága alatt a csapat sokkal sikeresebb volt, mint korábban és elismerést hozott az egyetem számára. Volt, akit a siker és a népszerűség nagyképűvé tett, de ő mindig tudta, hol a helye. A művész fiú legkevésbé sem lelkes, sőt, akár kissé elítélőnek is mondható reakciója így sértette, aminek nem habozott hangot adni.
- Előítéletesnek tűnsz – mondta szárazon, és ezúttal ő bámult mereven a másikra.
Hansol csodálkozva pillantott ismét rá.
- Hisz nem is mondtam semmit – fonta össze a karjait maga előtt.
- Ó, dehogynem. Egyértelműen látszik, hogy épp most váltam a szemedben valami sztereotip bunkó focistává – mondta Yuta hűvös hangon. Utálta, ha valaki ostoba általánosítások miatt ítélte el őt ismeretlenül.
Hansol arcára érdeklődés, sőt, elismerés ült ki, de Yuta ezt már nem látta. El akart fordulni és visszamenni Johnnyékhoz, de a másik hangja megállította.
- Rendben, igazad van. Sajnálom, ha ítélkezőnek tűntem – magyarázkodott a magas fiú –, csak tudod, megvolt rá az okom, hogy ne legyek odáig a focistákért.
- Értem – bólintott Yuta. – De általánosítani akkor se szép dolog.
- Tudom.
Mindketten elhallgattak; most, hogy ezt megbeszélték, egyikük se tudta, mit kéne mondani, de a csend már sokkal kevésbé volt kínos, mint az imént. Yuta megnyugodott és már nem haragudott. Feltűnés nélkül próbálta alaposabban szemügyre venni a másikat, és meg kellett állapítania, hogy tulajdonképpen nem volt épp utolsó látvány a srác. Hansol csupa feketét viselt, de ruhái kiválóan álltak rajta, sötét haja úgy volt megcsinálva, hogy szabadon hagyta homlokának egy részét, arcán pedig nagy, szelíd szemei voltak a legfeltűnőbbek. Mielőtt még a fiú rajtakaphatta volna, hogy bámulja, Yuta újra inkább a falon függő képeket kezdte megfigyelni. Egy percig próbálta megfejteni, mit akarnak a dühös vörös és fekete pacák mondani, de feladta.
- Mondd csak, mit jelentenek a képeid? – kérdezte könnyeden; már nem aggódott, hogy megsérti a másikat a véleményével.
Hansol egy kicsit habozott, mint aki gondolkozik, mit is kéne mondania.
- Mondjuk úgy, hogy egy kicsit… mérges voltam az exemre – felelte végül a vállát vonogatva.
Hát, így már minden világos.
- Várj, kitalálom – mondta Yuta. – Az exed focista volt?
Hansol erre elnevette magát, ami őt is magával ragadta. Egy kicsit lenyűgözte a másik széles mosolyának látványa, ajkainak íve, nevetéstől magasabbra szökő hangja pedig elütött a beszédhangjától, ami meglepően tetszett Yutának.
- Eltaláltad – mondta végül Hansol, mikor elhalt a nevetésük. – De inkább ne beszéljünk róla, ha lehet.
- Ami azt illeti, így már sokkal érthetőbbek a képeid – mondta Yuta. – Csak első ránézésre meglehetősen… absztraktak.
A másik újra elmosolyodott – igen, határozottan szép mosolya van, gondolta Yuta – és bólintott egyet, jelezve, hogy érti, mire gondol.
- A többi képed is ilyen?
- Nem mondhatnám – rázta a fejét Hansol, aztán hirtelen megvillantak a szemei, mint akinek új ötlete támadt. – Egyszer megmutathatom, ha akarod.
Yutában egy pillanatra bennakadt a levegő; nem számított erre. Hansol olyan ártatlan arccal mondta ezt, hogy nem tudta eldönteni, vajon csak a művészetrajongó oldala beszél belőle és tényleg csak a képeit akarja megmutogatni neki, vagy így próbál flörtölni vele. Alig tíz perce ismerte, és a beszélgetésük meglehetősen érdekesen alakult ez idő alatt, de volt valami a fiúban, ami megfogta Yutát, és felkeltette az érdeklődését iránta meg a képei iránt. És ha végül kiderülne, hogy a fiú többet akarna szimpla képnézegetésnél tőle – még azt sem bánná valószínűleg. Sőt.
- Miért is ne? – ment bele a dologba, és mikor Hansol újra rámosolygott, úgy érezte, a jó döntést hozta meg azzal, hogy igent mondott.
Végül is… a művészet egészen jó dolog – gondolta Yuta már hazafelé menet, telefonjában a frissen megismert Ji Hansol számával.

***

Megjegyzés: A történetet egy prompt alapján írtam, amit ITT találtam, és így szólt: "Yutából kitör, hogy a galériában lévő művek "nagyon rondák", aztán zavarba jön, amikor a mellette álló srác azt mondja, "köszönöm"."

Megjegyzések

  1. Szia!

    Mostanában elég keveset olvasok, de mivel lebetegedtem, most minden kedvenc oldalamat felkeresem, így itt is itt vagyok. :) S mivel már nem írok annyi embernek véleményt, igyekszem azoknak, akiknek mégis, valamivel árnyaltabb, tartalmasabb kritikát hagyni magam után.
    Ha összességében kéne véleményt mondanom erről a történetről, akkor azt mondanám, hogy nagyon tetszett. Azt is megmondom, hogy miért. Nem szívesen olvasok öncélú írásokat, melyek azontúl, hogy szerepel bennük két - adott esetben esetleg általam is kedvelt - idol neve, semmi más tartalommal, értékkel nem bírnak. Nekem nagyon fontos, hogy legyen valami a történetben, amit az író át akar nekem adni. Akár egy érzés, akár egy gondolat, akár egy hangulat. Ez a történet hordozott magában üzenetet, és ez nagyon tetszett benne. Itt indul a művészet, hogy te, mint író átadtál valamit nekem, olvasónak. Gratulálok!
    A történet magában hordozta számomra az írója egyfajta ars poeticáját, ha szabad így fogalmaznom. Azt, hogy a művészet sosem széles spektrumú, hogy nem lehet olyat alkotni, ami mindenkinek tetszeni fog, pláne, hogy a művészethez mindig megfelelő táptalaj kell, így egy alkalmatlan személy a legzseniálisabb képet, írást, muzsikát, szobrot sem fogja tudni értékelni. Nagyon vicces volt mégis, ahogy a főhős kimondta az első gondolatát, őszintén, nyíltan, s ebből egy párbeszéd alakulhatott ki. Nagyon szimpatikus hozzáállást tanúsított a kép megalkotója, mikor a negatív kritikán nem sértődött meg, hanem próbálta azt helyén kezelni. A két fiú megnyilvánulásaiból szépen tükröződött a személyiségükben lévő különbség. A múltkoriban ezt vetettem fel neked hiányosságnak, s ez itt most nagyon szépen működött. Ügyes vagy!! S ha már így belefogtam a karakterjellemzésre az egész történetet tekintve is igaz, hogy sokkal inkább a belső jellemvonásaikra hegyeződött ki a karakterformálásod, s a külsejüket csak röviden jellemezted. Bár lehet, hogy ez egy tudatos dolog volt részedről, hogy a belső tulajdonságokra tetted a hangsúlyt.
    A történet másik kis üzenete pedig az volt, hogy ne általánosítsunk, mert a stereotipiák világa már a múlté. Ez is egy szép gondolat, értékes üzenet. Nagyon szeretem az írásaidban azt, hogy életszerűek, és nem próbálnak folyton valami heves, lángoló férfi párkapcsolatot megjeleníteni, ami valószínűleg sok olvasó mínuszt jelent neked, de számomra ettől sokkal több ez a történet, mintha arról szólt volna, hogy a két fiú a galériában egymásnak esik mondjuk. :DDD Jó ütemben lett végigvezetve, így a történetvezetésre összességében azt mondhatom, hogy nagyon szép munka. Ennyit is a tartalomról.
    A stílusodat illetően szerintem elmondhatom, hogy az az egyik legnagyobb erősséged. Kicsit mindig olyan érzésem támad, hogy ez a lány biztosan Janikovszky Éván nevelkedett és pöttyös könyveken, mert azokhoz hasonlóan nagyon lebilincselő, magával ragadó, egészen bensőséges, megszólító stílusban tudsz szólni az olvasóidhoz. Nagyon irigykedem ám ezért rád, hogy ez a stílus ilyen könnyedén megjelenik az írásaidban, nem válik ez sosem egy erőlködéssé, vagy alakoskodássá. Mindemellett választékosan, árnyaltan van megfogalmazva, hozzád méltóan.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Viszont, hogy negatívumot is említsem sok apró hibát véltem felfedezni a szövegalkotásban. Ne nyelvtani hibákra gondolj, mert helyesírásilag és formailag szerintem nagyon rendben volt a történet, de mégis volt egy olyan érzésem, hogy nem lett lebétázva. Ha szeretnéd részleteiben is beszélhetünk róla privátin, amennyiben tervben van, hogy a történettel még foglalkozz, de ha nem szeretnél már hozzányúlni, akkor a jövőre nézve a „volt” szó használatára nagyon odafigyelnék a helyedben, mert rendkívül sokszor szerepel. Emellett az örök gondod, a nevek ismétlődése is egy helyen picit zavaróvá vált. Három kisebb megakadást a magyartalanná váló szórend okozott számomra, s volt még benne pár apróbb szóismétlés is.
      Összességében a történet maga és a stílus csillagos ötös, a karakterek, történetvezetés szintén ötös, viszont a kivitelezésre csak négyest adnék, ha osztályoznom kéne. Mindent összevetve megint sikerült fejlődnöd és rettenetesen közel jársz a tökéleteshez szerintem, amiért nagyon irigy vagyok, de nem lehet elvitatni tőled. Remélem, hogy nem írtam semmi olyat, ami sértő vagy bántó lenne. Ha szeretnél még dolgozni a történeten, tényleg állok rendelkezésedre, de ez ilyen formában is egy nagyon értékes és magasan átlagon felüli írás. Nagyon köszönöm, hogy olvashattam.

      Xiumaru^^

      Törlés
    2. Szia!

      Nem tudom, jársz-e még erre és olvasod-e ezt valamikor, de első lépésben azt szeretném mondani, hogy írtam neked üzenetet facebookon azzal kapcsolatban, amit a kommented végén írtál nekem. Itt a válaszom lehet, hogy részben megegyezik majd azzal, amit ott írtam, most hirtelen nem tudom már, ott mit említettem és mit nem.
      Továbbra is nagyon köszönöm, hogy ilyen hosszú, tartalmas és segítő szándékú kritikákat hagysz itt nekem szinte minden írásomnál. Szerintem tudod te is, mennyit jelenthet ez nekem, mint írónak, hisz te magad is az vagy.
      Általában feltett szándékom, hogy a történeteimnek, azon kívül, hogy magam és mások szórakoztatására szánom őket, értelme is legyen, valami mondanivalója. Ebben ahogy írtad, két ilyen mondanivaló is szerepelt, és örülök, hogy elnyerte tetszésedet az, hogy ilyesmi megjelent itt. Bevallanivalóm az, hogy ezt a ficet tulajdonképpen egy prompt alapján írtam, aminek nagyjából az volt a lényege, hogy Yuta lerondázza a galériában kiállított műveket, aztán zavarba jön, amikor valaki megszólal mellette, hogy "köszönöm". Ez volt maga a prompt, ami beindította a gondolataim fogaskerekeit és kialakult belőle ez a kis történet.
      Érdekes, amit a karakterformálásomról mondasz, bennem ez így cseppet sem tudatosul ám írás közben, hogy ez most a másik történetemhez képest jobb vagy rosszabb vagy akármilyenebb. Egyszerűen csak tudom, hogy az adott történetben mit akarok tudatni a karaktereimről, mi az, amit mindenképp meg akarok mutatni belőle, mit kell mondania, hogyan, miképp kell viselkednie, gesztikulálnia stb. Lehet, hogy a múltkori történetben ez azért sikkadt el kicsit, mert nem arra helyeztem a hangsúlyt, vagy fogalmam sincs...A külsővel általában nem szoktam sokat foglalkozni, általában igyekszem röviden letudni és csak akkor részletezni, ha valami jelentősége van.
      "Nagyon szeretem az írásaidban azt, hogy életszerűek, és nem próbálnak folyton valami heves, lángoló férfi párkapcsolatot megjeleníteni, ami valószínűleg sok olvasó mínuszt jelent neked,"... Ó, ha tudnád, mennyire nevetek ezen (kínomban), mert annyira igaz, hogy csak na. De ez az ára annak, hogy nem írok smutot, plusz ugye az is sok olvasó mínusz, hogy nem a csapból is folyó párosokkal írok. De így legalább még inkább értékelem az olvasóimat, hogy kevesebb van belőlük. <3
      "ez a lány biztosan Janikovszky Éván nevelkedett és pöttyös könyveken" -- Ez valamiért annyira jólesett, és jólesik még most is, ha visszaolvasom a kommentedet. Ilyen íróhoz és könyvekhez hasonlítani a stílusomat, mint Janikovszky Éva és a pöttyös könyvek...ez egyszerűen egy nagyon-nagy megtiszteltetés számomra. Olvastam Janikovszkyt gyerekkoromban, bár korántsem minden művét, de most is ott van a polcomon egy pár belőlük. Valamint a pöttyös és csíkos könyvekből is olvastam párat, mindegyik felejthetetlen, a mai napig szívesen olvasom újra őket. Én úgy érzem, egy kicsit talán az angol ficek is hatottak a stílusomra, leginkább a megszólítós dologban. De jaj, Xiumaru, mikor így dicsérsz, mindig egy pillanatra elhiszem, hogy milyen jó vagyok :DDD Na jó, igazából nem, hanem arra döbbenek rá, hogy te sokkal több szebbet látsz meg az írásomban, mint én magam. És valahogy ez több önbizalmat ad nekem egy kicsit.

      Törlés
    3. A hibák - hajjaj, a hibák. Ahogy a neked írt üzenetemben is van, jól gondolod, nem volt bétázva (nincs bétám), át se olvastam, csak kiraktam ide és felé se néztem soha többé, amíg meg nem kaptam a kritikádat. Nem voltam elégedett vele, ki se posztoltam a csoportba, és reméltem, hogy soha senki nem talál rá. Fontolgattam, hogy leveszem innen, de így most már itt marad. Így hát rendesen meg is lepett, mikor azt a sok jót olvastam, amit írtál róla. Szóval nem csodálom, ha vannak benne hibák, ha sikerül beszélnem veled erről, akkor javítom majd őket, meg igyekszem én is átnézni.
      Hű, már osztályozva is vagyok, ez nem semmi :D Örülök, ha úgy gondolod, fejlődtem, én magam őszintén szólva nem érzek ebből különösebben semmit, csak teszem a dolgom, írogatok, ha van ötletem és kedvem.
      "rettenetesen közel jársz a tökéleteshez szerintem" -- de hát tökéletes nincsen, Xiumaru, az én írásom meg pláne nem :O :O
      Nagyon-nagyon köszönöm ezt a rendkívül tartalmas kommentet/kritikát, továbbra is sokat jelent, és ha sikerül elérjelek, akkor még beszélünk erről. :3

      Aquatic

      Törlés

Megjegyzés küldése